Vendégfogadás

Örömmel értesülhettünk arról, hogy Marosvásárhely az Európa kulturális fővárosa címre pályázik 2021-ben. A kissé fellengzősnek tekinthető kísérlet hallatán arra gondolhatunk, hogy hat év hosszú idő, azalatt sok minden megváltozhat. Egyelőre azonban a gyanútlan külföldinek, aki nem szervezett csoporttal érkezik Maros-parti településünkre, nehéz és körülményes a vásárhelyi kultúrát felfedeznie. 

Csütörtökön délután nagy reményekkel indultunk városlátogatásra. Az első célpont mi más lehetett volna, mint Marosvásárhely emblémája, legszebb épülete, a Kultúrpalota. Kintről alaposan megnéztük, megbeszéltük a látnivalókat, majd a díszes ajtón befele tartottunk. Az őrszobánál bemutatkoztam, s engedélyt kértem, hogy magas rangú külföldi vendégemmel szétnézzünk, amire kemény és udvariatlan elutasítás volt a válasz. Miközben kioktattak, hogy a kifüggesztett program szerint a Kultúrpalota délután négyig látogatható, ismerősöm ámultan nézett szét az előcsarnokban, mint aki csodát lát, de a palota őre durván ránk szólt, hogy azonnal húzzunk el, mert az épület be van kamerázva. A „kedves” fogadtatást megtapasztalva siettünk kifele, s közben elgondolkoztam azon, hogy ha valaki a kora délutáni órákban érkezik megyeközpontunkba, mivel töltheti el az idejét. A Kultúrpalotának, amely turisztikai vonzereje lehetne a városnak, ha éppen nincs előadás, csak a külsejét fogja látni, holott kedves idegenvezetők sok rejtelmét, szépségét is elmagyarázhatnák, ahogy külföldi, kevésbé díszes látványosságok esetében megtapasztalhatjuk. A Marosvásárhely mai „kul-túrájával” való első találkozást követően a régi városháza megtekintésével, ahol nincsen látogatási program, már nem is mer próbálkozni a turista, aki a szecessziós külső, az óratorony és egy, a tér hangulatához nem illő szobor látványával marad. Ha nem ismerős a városban, a Főtér palota felőli részét „díszítő” semmitmondó tömbházak láttán végleg elmegy a kedve a további próbálkozástól. Irányítótáblák, nagyobb méretű pannók, amelyek jól elférnének a főtéri parkban, s a Bolyai térre, az ott található Teleki Tékára (amely egyébként 18 óráig nyitva tart), a Református Kollégium épületére, a várra és a Vártemplomra hívnák fel a figyelmét, sajnos nincsenek. Semmilyen nyelven. S ha a látogató a vár megtekintésével próbálkozna, amit nagyszabású hangverseny keretében hivatalosan is megnyitottak, ott sem lesz része kedvezőbb fogadtatásban. A vár mellett zajló munkák miatt pedig, annak, aki nem nyer bebocsátást, kívülről szemlélődve az összkép nem lesz túlságosan csalogató. A Színház tér látványa – a magányos temlomtornyon kívül – a műemlékekre kíváncsi látogatónak semmitmondó, maradt tehát a plébániatemplom, ahol megpihenhet, nézelődhet. Ha netalán kíváncsi lenne, az ortodox katedrális sem tekinthető meg du. 5 óra után, és előzékeny fogadtatásra ott sem lehet számítani. A kedvesség, a mosoly, a turista megbecsülése ebben a feszültségektől terhes városban alig pislákol, és sok helyen meg sem gyúlt még. Késik a műemléknek számító épületek megígért többnyelvű feliratozása, amihez sok reményt a meglévő törvényes előírások alapján sem fűzhetünk, ha arra gondolunk, ahogy a város polgármestere a kétnyelvűnek csúfolt utcanévtáblák megrendelésével újra átverte a lakosságot és képviselőit, s ebbe könnyen bele is nyugodtunk. Pedig az utcák kereszteződéséhez korábban kihelyezett táblák esetéből, amelyekre csak az utca szó került fel magyarul, tanulhattunk volna. Ez a rosszkedvű város, ahol az üzletek, szolgáltatóegységek többségében egyre csúnyábban néznek arra, aki nem románul szólal meg, ahol a műemlékeket nemcsak a feltételezett tolvajoktól, rongálóktól, de a látogatóktól is mogorva, udvariatlan cerberusok védik, ahol a tájékoztatás messze áll attól, hogy turistabarát legyen, egyelőre csak a „kulturálatlan” vendégfogadó címre pályázhatna.