Libatopok, fehér herék, földi gyömbérek virágai irigylik az angol perjére felkapaszkodó hivalkodó arankát. A kislevelű hárs aranysárga illata lecsorog a földre, s diadalmasan hömpölygeti maga előtt a bodzák áporodó leheletét.
Istenszékén 2004.
Libatopok, fehér herék, földi gyömbérek virágai irigylik az angol perjére felkapaszkodó hivalkodó arankát. A kislevelű hárs aranysárga illata lecsorog a földre, s diadalmasan hömpölygeti maga előtt a bodzák áporodó leheletét. Apró szulákok imbolygó illata terjeng a sárga koronafürtök, mezei zsályák és keskeny levelű útifüvek között. A megszeppent cickafark sátorozó virágzata bókol előttük. Azt választotta a kis szöcske, hogy közelebbről megszemlélje.
Fekszem a fűben, hátam a földnek vetve. A virágzó szőlőfürtök a hit zöldjébe öltöztetik látóhatárom peremvidékeit.
Igyekezniük kell. Még egy-két nap, s ha nem kötnek, jön a Medárd-napi eső, lehullanak, s nyomuk is alig marad a vesszőn. Túl a sok-árnyalatú szőlő-zöldön gomolyfelhők fehér tornyai nőnek az égnek.
Zivatar közelít. Medárdot megelőzve, az idén hamarabb érkezett a nyári monszun. A Kárpát-medence belső területei már kellőképpen felmelegedtek a májusi korai, szokatlanul nagy melegben. A felszálló felmelegedett és kitágult levegő helyére az idén csaknem egy héttel hamarabb törtek be a Földközi-tenger páradús légtömegei, s míg megmásszák a Kárpátokat, lerázzák esőterhüket.
Igyekezniük kell a kis lucfenyőknek is, jól meg kell kapaszkodniuk az anyaföldbe. A nyári zivatarok első erőpróbájuk – a túlélésre. A vékony talajba alig belemélyedő gyökerüket egy-egy nagyobb zivatar kiáztathatja onnan. Az öreg fák, korhadt törzsek védik ilyenkor a kis utódokat az üverek peremén. Ritkán éppen kivágott öreg fenyők korhadék gyökere lesz óvó menedéke a lucfenyő csemetéknek. Mint ezen a képen is. Nyolc éve kaptam lencsevégre az Istenszéke fölött, a Kis-Galonya fejénél. Már bontja új levélkéit a csemete, még erősödne, de hol a túl sok eső, hol éppen a szárazság inti lassúbb növekedésre. Küzdelem ez: létért folyó harc.
Nálunkfelé a legcsapadékosabb hónap a monszun miatt éppen a június. Régi parasztregula szerint a „deákok hordozzák az esőt”, azaz a csapadékos idő akkor áll be, mikor a szünidőre hazatérő diákok megérkeznek.
A monszun szót szinte kizárólagosan – ez tévedés! – csak azokra a hatalmas esőzésekre használjuk, melyek India és Indokína földjén jelentkeznek. Az Indiai-óceán felől érkező légtömegek a Himalája hegyláncainak ütköznek, s csapadékterhükkel az Indus, a Gangesz és a Brahmaputra hömpölyög megint az óceán felé. Nélkülük elképzelhetetlen Dél-Ázsia élete. Ha a monszun elmarad, kiszáradnak a rizsföldek, s hatalmas éhínség köszönt be az egész szubkontinensre.
De a csúcsok közelében az óceán monszun által szállított vize kifagy a hóra, sziklára...
Fekszem arccal az égnek, hátam a földnek vetve. Az ég kékjére rajzolják fel magukat a feltornyosuló gomolyfelhők.
Ez a kék az erdélyi májvirág kékje, a Békás-szoros egének kékje, a béke kékje, lobogó kékje.
Alig két hete ilyen kék lehetett az ég a Kancsendzönga fölött is. S a kék eget ezüst Hold s aranyló Nap szögezte arra a lobogóra, amely feljutott a csúcsra.
„Az utat én akartam,
mert engem akart az út.”
– üzeni a dardzsilingi. A lámakolostor tetőteraszáról odalátni a 8586 méteres szent hegyre.
„Oly magasan vagyok idefenn,
a fenséges halál lábainál,
a némaság fehér csúcsainál,
az emlékezés szennyes köveinél,
a megvallás mély medreinél –
hogy már hittel hiszem:
vallhatok józan borzongással,
mindent megadó szelíden,
szigorúan, hidegen.
Az utat megjártam, s ami kész:
az már nem az enyém.”
Mintha e sorokat Csoma Sándor Naplójából Magyari Lajos nem Kőrösi Csoma Sándor szájába adta volna.
Akár Erőss Zsolt vagy Kiss Péter (z)iz(z)enetei is lehetnének.
„Opálos árnyak a bérci bordán,
töprengő törpefenyők.
Úgy elfogyott az élet
idefenn!
Szürkés fehérség, csend, hideg,
az ég peremén szúró csillagok
s néha robogva, zuhanva dörgő
lavinák.
A fenyők szélsóhajokat küldenek
idegen, messzi síkokra:
Jaj nekünk, magányos fáknak,
jaj nekünk itt a tetőn!
Apáink dárdás üstöke még
a felhős egekbe döfött; –
unokáink már ki sem látszanak
a hó alól.”
– írta volt az 1937-ben, június 7-én a legendává vált Dsida Jenő a Törpefenyők jajában.
Vajha szőlővirág, lucfenyő csemete s vén törpefenyő (z)iz(z)eneteire füle lenne minden lélekben keletre vagy nyugat felé ingázó léleknek.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
