Szabó Magda: Ősz

Ilyenkor már csak a felleg kövér

meg az eső, mely bő kontyát kibontja,

ám apad a víz a rakpart kövén,

s a hegyek és fák sorvadnak naponta.

Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,

sovány a város, olyan egyszerű lett:

nyurgább a kémény, horpaszak a házak,

hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.

A tömör levegő is lefogyott,

keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,

a szenvedély nem tombol, csak morog,

vackot keres, megbúvik a szívekbe.

A vidék is sovány. Diója csörren,

a mustja csorran, mégis ösztövér.

Benned nézem magam már, mint tükörben,

s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.

Köd birkózik az ideges szelekkel;

meddő az írás. Mégse voltam meddő.

Csörög a vers. A termésem kinek kell?

Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.

Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?

Kopár a hegy, vetkőzik a faág.

A visszhang sem volt sosem ismerős,

mért volna ismerős a némaság?

105 évvel ezelőtt született és 15 éve hunyt el (1917. október 5. – 2007. november 19.) a József Attila- és Kossuth-díjas író, költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.