Ötven a fele?

Ha forintról, lejről van szó, ez se biztos, sőt biztos, hogy nem. Ha életről, akkor talán szóba jöhet a száz. Már amennyiben ötven év múlva lesz még földgolyó, lesz még emberiség. Feltételezem, hogy Demény Péter is így gondolja, és minden szomorúsága ellenére abban bízik, hogy megéri, megéli a százat. Szorongva és lelkesedve, kételkedve és magabiztosan, nyugtalanul és rezignáltan, derűsen és lázadozva, reménykedve és szerelmesen, sohasem közömbösen. Mindenre figyelve, azonnal reagálva, kerülve a túlzott komolykodást, humorral oldva perlekedését önmagával és a világgal. Fél évszázadának teltét is meg mindent, amit abba beleérzett, íme, slágerrel jelezte, és most nyakig benne van a slamasztikában, maga sem tudva, örülnie kellene-e a kerek évfordulónak, vagy bánkódnia az idő múlásán. Ha visszanéz, lehetőleg nevetve, lélekkabátban vagy elegáns esszéista mezében, vadkanragyogásban vagy a paródia tarkán villogó fényében, felmérheti, mennyi minden belefért az eddigi évtizedeibe, és el is csodálkozhat azon, milyen jól, mennyire toleránsan elvoltak egymással az írói, költői, műfordítói, szerkesztői, publicista, tanári, irodalomszervezői, közéleti, magánemberi énjei. Egy kívülálló legalábbis így látja. Számos kötete, melyeknek hosszú sora 1994-ben kezdődött, megannyi nyilvános megnyilatkozása, sajtós, világhálós, blogos, multimédiás jelentkezése, sokrétű publicisztikai ténykedése, sikeres közszereplése is ezt tükrözi. Legyen így továbbra is! Isten éltessen sokáig, Péter!