Népstadion

A világért sem bántanám a zseniális Puskás Ferenc emlékét, de a nevét ma viselő aréna számomra örökre Népstadion marad. Mindez annak kapcsán jut eszembe, hogy október ötödikén néhány száz nosztalgiázóval és köztük meglepően sok fiatallal személyesen vettem részt azon a rendezvényen, amely jelezni kívánta: bontása előtt a Népstadion utoljára helyszíne egy sportmegnyilvánulásnak. 

Korosztályom képzeletét nem mozgatta meg különösebben ez a mostani esemény, hiszen az elmúlt években többször is hirdették a Stadion lebontását-átépítését, de valahogy mindig egyre távolabbi időpontra került a kivitelezés. Ezúttal, úgy tűnik, 2019-re készülhet el a modern aréna, hogy majd helyet adjon a 2020-as labdarúgó-Európa-bajnokság néhány mérkőzésének. Öt év múlva ugyanis – az UEFA döntése értelmében – nem egy ország lesz házigazdája ennek a seregszemlének, hanem több országban láthatják majd a helyszínen Európa legjobb csapatainak küzdelmét.

Arra most nem pazarolnék sok szót, hogy a jelenlegi magyar labdarúgás színvonala meg sem közelíti azoknak az éveknek a teljesítményét, amelyekben Magyarországot Futbóliaként jegyezte a világ. A lelátón ülve, a részlegesen bekapcsolt reflektorok fényében azon elmélkedtem, hogy bizony ebben a Stadionban nem csak a labdarúgók játszottak emlékezetes meccseket, köztük az 1953. májusi 7-1-et az angolok ellen, de bizony a magyar atlétika is kiemelkedő eredményekkel vívta ki a sportvilág elismerését. Mivel pedig a futball sokkal jobban reklámozza magát, mint a sportok királynője, hadd emeljem ki, hogy 1955-ben Iharos Sándor tartotta a világcsúcsot 1500 métertől 10 ezer méterig valamennyi síkfutó számban, ezért őt választották az év legjobb sportolójává. Figyelem: nem a legjobb atlétájává, hanem az egyetemes sport legjobbjává! Élő „bizonyságul” a minapi estén jelen volt a 87 éves Béres Ernő, aki három társával (akkor Iharos mellett Garay Sándor és Rózsavölgyi István) a frissen megnyitott Népstadionban megdöntötte a négyszer 1500 méteres síkfutás világcsúcsát (1953. szeptember 23.). A nagyszerű atléta nemcsak puszta jelenlétével, hanem fiatal atléták kíséretében ténylegesen lefutott 400 méteres távjával is jelezte, hogy az alapok szilárdak voltak. A nézők joggal köszöntötték felállva, ütemes tapssal a nagyszerű sportembert.

A zöld gyepen több mérkőzésre is sort kerítettek: gyerekek, majd öregfiúk meccsei, színészek–újságírók „rangadó”, de pályára léptek más sportágak képviselői is a parlamenti válogatott ellen. Az eredményeket felejtsük el, nem ezek voltak a fontosak, csupán a mozgás öröme, a nosztalgiázás, a közösségi élmény ilyen formában való megélése hívott a lelátókra és a pályára néhány száz embert. A hangulatot fokozta, hogy a kiváló rádióriporterek, Török László és Novotny Zoltán igyekeztek az egykori körkapcsolások mintájára közvetíteni a pályán zajló eseményeket. Nekik köszönhető, hogy arról is hallhattunk, amit szintén kevesen tudnak a sport iránt ritkábban érdeklődők: ebben a Stadionban nyert Európa-bajnoki címet a magyar férfikosárlabda-válogatott, a döntőben a Szovjetunió csapatát múlta felül akkor (1955-ben), amikor ennek sokkal nagyobb volt a visszhangja, mint lenne manapság.

Hazaérkezve tudtam meg, hogy a Feröer-szigetek elleni Európa-bajnoki selejtezőre (október 8.) mégis beengedik a nézőket a Groupama Aréna lelátóira. Igen, kedves olvasó, nem az Albert Flórián Stadionba, azt lebontották, helyette épült a csillogó-villogó, mai technikai és kényelmi szinten mindent tudó Stadion az Üllői úton. Attól tartok, hogy a majdani játéktér, amely a Népstadion helyén épül fel, már nem Puskás Ferenc nevét fogja őrizni. Manapság ugyanis (hány évet is jelent most már a „manapság”?) többek között a hagyománytisztelet is kiment a divatból, mindent a pénz határoz meg.

Igaz, jegyzem meg halkan, azzal a játékkal, amelyet évtizedek óta látunk a magyar labdarúgóktól, nem is méltók sem Puskás Ferenc, sem Albert Flórián és egykori zseniális társaik emlékéhez. Függetlenül attól, hogy miként végez a magyar válogatott a Feröer-szigetek elleni kilencven perc során.