Nem látni még az alagút végét…

Az élet peremén címmel február elsejei lapszámunkban írtuk meg Csurkuly Ilona és családja történetét. A méh- és veserákban szenvedő fiatal nő három éve él gyerekeivel és párjával a marosvásárhelyi Rozmaring utcai szociális központban. Az elmaradt számlák miatt tavasztól mindannyiukat a kilakoltatás veszélye fenyegeti. A cikk megjelenése után több jószándékú olvasónk is felajánlotta segítségét a családnak, és az ígéretet tett követte.

Fotó: Nagy Tibor

Az élet peremén címmel február elsejei lapszámunkban írtuk meg Csurkuly Ilona és családja történetét. A méh- és veserákban szenvedő fiatal nő három éve él gyerekeivel és párjával a marosvásárhelyi Rozmaring utcai szociális központban. Az elmaradt számlák miatt tavasztól mindannyiukat a kilakoltatás veszélye fenyegeti. A cikk megjelenése után több jószándékú olvasónk is felajánlotta segítségét a családnak, és az ígéretet tett követte. Volt, aki élelmiszert és ruhaneműt vitt a gyerekeknek, egy idős úr 150 lejjel támogatta Csurkulyékat, illetve meséskönyvekkel ajándékozta meg a legkisebb családtagokat, két hölgy pedig 270 lejjel járult hozzá a felgyülemlett adósság törlesztéséhez. Mindezért Ilona és Elemér nagyon hálás, apró betűkkel köszönetet is mondtak az adományozóknak egy papírlapon.

Második látogatásunknak egy helyett három apróság örült, a hároméves Zsoltika mellett a két óvodás, a négyesztendős Arnold és a hatéves Edu is otthon volt. A családfő éppen párja tomográf-vizsgálatát jegyeztette elő a kórházban, kopogásunkra Ilona nyitott ajtót. Nemrég esett át a második citosztatikus kezelésen, közben tüdőgyulladást kapott, így hosszabb ideig kellett a klinikán maradnia.

– Az adományozókkal nem találkoztam, ezúton szeretném hát megköszönni nekik a segítséget. A százötven lejt a kórházi kezelésemre fordítottuk, nagyon jól jött, hiszen meg kellett venni a granulát, a „slagot”. A kétszázhetven lej az adósságunkat csökkentette – mondta Ilona, miközben szondával az oldalán összesepregette Zsoltika morzsáit.

– Az én étkezésem kerül a legtöbbe. Hatunk egyhavi kosztja kijön úgy 250 lejből, de ha hozzászámítjuk a napi gyümölcs- és zöldségadagomat, ami nagyon fontos a felépülésemhez, sokkal nagyobb a kiadás. Az utóbbi időben hat kilót fogytam, nagyon le is gyengültem. Március végén kapom a következő kezelést, azelőtt meglesz a tomográf-, illetve egy nagyobb vizsgálat is – tette hozzá, aztán arról beszélt, hogy Elemér január végén elkezdte a víz-gázszerelői tanfolyamot, remélhetőleg idővel állást is kap új szakmájában. Közben a műanyag pohárból kortyolgató Arnold is csatlakozott a társalgáshoz, kijelentette, hogy ő most itt „poharaz”, Edu pedig számítógépezés közben – egy ismerős segítségével mégis sikerült működőképessé tenni a „csoda-masinát” – adta tudtunkra, hogy leginkább a farkasos meséket kedveli, és ha felnő, „pompier” lesz.

– Önöknek is mindent nagyon köszönök – kísért ki a fiatalasszony.

Székely István, a szociális központ igazgatója szerint azonban továbbra is kilátástalan a család helyzete.

– A februári fizetnivalóval újra ugyanakkora lesz az adósságuk, mint korábban. Emberileg elfogadhatatlan, hogy kitegyük őket az utcára vagy a menhelyre tegyük át őket, ahol csak éjszaka tartózkodhatnak, viszont azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ha kivételezünk velük, az precedenst teremt, akkor majd a többi bentlakó is azt mondhatja, minek fizessen, ha az nem kötelező mindenkinek. Nem tudom, mitévők legyünk. Mindenesetre a soron következő igazgatói ülésen újra megvitatjuk az esetet – tette hozzá Székely István. A menhely igazgatója a továbbiakban olyan alapítványokhoz, szociálisan hátrányos személyeket felkaroló szervezetekhez fordul, akik más, hasonló esetekben is segítettek. Egy biztos: minden bani számít.