Marosvásárhelyi református temetőkert,
Nyírő Józsefné felsőrákosi Bedő Ilona
VIII./t51-es számú sírja előtt
Hogy hol van az az aktatáska,
nem tudja senki.
Mi is lehetett benne akkor,
ennek talán csak ő lenne a megmondója.
Mielőtt beszélni kezdett volna,
oda tette akkurátusan maga mellé
azt a rémisztő nagy aktatáskát.
S aztán ahogy végzett a beszéddel,
fogta szépen, s elvitte magával.
Az az aktatáska akár ide is
zarándokolhatott volna.
Akár 100 éves nászajándékként is,
égilakodalomra.
Rózsalakodalmuk alkalmával –
– 10 évre, hogy levetette az Író a reverendát–,
igát váltva,
nászajándékként adta át –
az éltető kenyérré lényegülő liszttel –
a könyvet, az első regényt.
Akkor tán szál piros rózsára sem,
csak egy mezei virágcsokorra tellett.
S íme hazajött volna messze vidékekről,
lerázta volt az Almudena temető
idegen talajmorzsáját magáról,
úgy jött meg megint
szál virággal, rózsaszállal
az Isten igáját a nemzet igájára váltó.
Mi is lehetett abban a behemót nagy aktatáskában?
Papírok tán, versek,
talán csak üres lapok.
vagy talán teljesen üres volt
maga az aktatáska.
Ahogy akkor ott cipelte a Költő,
nehéznek tűnt…
Mint ahogy az is volt,
békésnek tűnő gondolatok,
hűségsóhajok,
megbékéléstirádák.
S ki tudja, mi minden még
húzta az anyaföld felé a kezét…
De hogy miért féltek tőle,
ember számára megmagyarázhatatlan.
De féltek tőle,
látszott azokon, minden mozdulatukon.
Féltek a hamvtól.
Hát megtagadták tőle,
hogy visszaadasson az anyaföldnek.
S most, hogy a fegyverhordozót,
a veszélyes nagy aktatáska-hordozót
is elszólították odafentről,
már sohasem fogjuk megtudni,
hogy mi is volt abban a rémisztő nagy táskában.
A Költő odatette maga mellé,
amikor a meg nem valósult szertartás
alkalmával odaállt az udvarhelyi sírkert dombja elé,
néhány száz embernek
s a tv képernyőjén néhány milliónak
felmutatva azt.
De hol van most az a nagy táska?
Lassan eleredt ez a csontig hatoló eső.
S mintha a félig fagyott cseppekkel
pernye is hullna az égből –
– őszi tüzek pernyeillata –,
mennyei pernye,
virágok hamva,
jó illata a Mindenségnek.
S ez a föld újra termékenyül tőle.
Meglássátok.
Mert tüzet szelídítő
Prométheuszok születnek, élnek,
s – a hiedelmet cáfolva – néha meg is halnak,
így az Enyészet havában is.
Ahogy, Fellegvárából indulva,
a Kilátótorony környékén sirálybőr cipőjébe
bújva meglelte a küszöb alatti históriákat –
– Üdő Mártonok, Úz Bencék, Jézusfaragó emberek
újra s újra megtörtént világait –,
s amikor fordult az ezred végül átment a vízen.
Azon járt.
Már így marad:
piros rózsával fogai közt,
vélt tartalmú irdatlan nagy aktatáskát cipelve
egy meghiúsult temetés szertartásán…
A Prométheuszok sírja bárhol lehet,
El Escorialban, Piliscsabán,
Udvarhelyen, Vásárhelyt vagy éppen a Házsongárdban,
de gondolat hamvaik illata
csak otthon álmodhat
termékeny talajt.
2020. november 14., Nyírő József
és felesége égi lakodalmának évében
