Főtéri történet
Boldog felfedezés, jóleső tudomásulvétel: itt kezdődik Marosvásárhely, innen kel szárnyra, ahogy a Kultúrpalota a Győzelem tér 1. számot viseli, vagyis: házszámozás szerint innen indul a város. Magyarázhatják nekem kisokosok vagy hivatalos politikusok az ellenkezőjét, mert egy lokálpatrióta számára ez a város büszkesége. A Rózsák tere és a Győzelem tér ebben a szép szecessziós palotában egyesül, és nem elválasztja egymástól a két központi teret, hanem egymásba kapcsolja, hogy legyen itt tér és álom, levegő és álmodozás, virág és vágyakozás. Igaz, a mindezek igazolását jelző 1-es számot sehol sem találtam meg a bejáratnál, és más főtéri épületek esetében is nagyon hasonló a helyzet. Remélem, a postások úgyis tudják, valahol itt kell lennie annak a pontnak, ahonnan kiindulva viszonyítjuk a távolságot kilométerekben a szélrózsa minden irányába. Olyan ez nekem, mint a budapesti Lánchíd szomszédságában látható Nulla kilométerkő emlékmű. Amikor jó negyven évvel ezelőtt először pillantottam meg, elmosolyodtam, aztán végleg szívembe záródott: hiába tépték szét egykor, mégis ott van mindmáig Magyarország közepe, a magyar történelem területi origója, mert attól a kilométerkőtől mérjük a távolságot a délvidéki Torontálvásárhelyig vagy a székelyföldi Marosvásárhelyig és Kézdivásárhelyig. S hogy ne feledkezzem meg északról vagy nyugatról sem, onnan számítjuk a távolságot a szlovéniai Lendvavásárhelyig vagy a felvidéki (ma Szlovákia) Trhovisteig, ami magyarul Vásárhelyt jelent.
Bizony, ennyire fontos és meghatározó számomra a két tér találkozásánál álló szecessziós épület, mert onnan mérem én is a távolságot hazáig, azaz Pókáig, hisz pár év óta nekünk mégiscsak a marosvásárhelyi Kultúrpalota a világ közepe.
A budapesti 0 kilométerkővel való találkozásom után pár napra egy kelet-németországi (akkor még NDK) kisvárosban találkoztam egy számomra mindmáig egyedi érdekességgel. Sajnos, a városka neve az idő múlásával kikopott emlékezetemből. Az akkori keletnémet kisváros közepén állt (gondolom, ma is megvan) egy olyan két méter magas, bronzból készült földgömb, amit körbevett egy arasznyi szélességű pánt, rajta a kedves felirattal: Itt van a világ közepe. Csodálkozó bámulásunk, kíváncsi figyelgetésünk közepette kérdezte meg az egyik ott élő: „Nem hiszik? Mérjék meg a Földet egész pontosan innen keletre indulva, majd utána innen nyugatra, s ha pontosak voltak, ha nem tévedtek, akkor a két mérésnek egyformának kell lennie.” Én akkor elhittem, hogy a német kisváros lakóinak ott, de a Győzelem tér 1. számú épület sarkánál is hiszem, számunkra itt van a világ közepe.
