Mindenki megszólalt, akit Árpi bácsi szabadelvű egyénisége megérintett. Jó ember volt, mondják barátai. Századonként egy ilyen ha születik, így méltatták az európai közélet szereplői.
Mindenki megszólalt, akit Árpi bácsi szabadelvű egyénisége megérintett. Jó ember volt, mondják barátai. Századonként egy ilyen ha születik, így méltatták az európai közélet szereplői. Szerény, művelt és kiegyensúlyozott köztársasági elnök volt, nyilatkozták utólag ellenfelei, tárgyalópartnerei. Nekünk, marosvásárhelyieknek különös kötődésünk volt hozzá. A reményt hozta el, amikor hét évvel a véres márciusi pogrom után hozzánk látogatott a demokratikus jövőt ígérő román államfő társaságában. Tízezrek várták a szakadó esőben a magyar lobogókkal feldíszített főtéren. Látogatását történelmi eseményként, a magyar–román megbékélés esélyeként tartja számon a diplomáciatörténet. Amolyan francia–német mintára. Hogy ez kisiklott valahol, már nem a mosolygós öregúron múlt, hanem a régi rendszerből sarjadt államkassza-csapoló politikusklikkeken. Mindkét országban.
Egy illúzióval lettünk szegényebbek. A polgárok demokráciája nem valósult meg. A Göncz Árpádoknak sem sikerült, pedig őket nem politikusképzőkben gyorstalpalták, erkölcsi tartásuk az elnyomó-megfélemlítő években csiszolódott. Nem fogadták el az eszmékhez való hűséget, hanem a saját maguk által felállított értékrendet képviselték minden helyzetben. Csak addig mentek a kompromisszummal, amíg nyugodt szívvel szembenézhettek tükörképükkel. Most a jobbra húzó nemzetiek szitkokkal illetik azt az értékrendet, amelyet Göncz Árpád képviselt. Pedig ő többet tett a magyarságért, mint az ökölrázogató szájhősök hada. A migránshullámtól nyomorgatott Európánknak is ilyen államférfiakra lenne szüksége. De szűkebb pátriánkban, magyar közösségünkben is elkelne néhány hozzá hasonló, közszolgálatot elvállaló. A negyedszázada oly hangos értelmiség mára visszahúzódott karrierépítő katedrájához. Csak akkor szólal meg, ha saját egzisztenciáját fenyegeti a hatalmi önkény. Jó példa erre a magyar orvosprofesszorok pecsenyesütögetése. Nem hozza őket lázba – amint a Sapientia vagy a Művészeti Egyetem tanárait sem – holmi magyar összefogás, de saját sikertelenségükért minduntalan a politikumot vádolják. Ha nem így lenne, számos alkalommal megszólaltak volna. Markáns véleményük hiányzik a közbeszédből. Elegünk van a városi pletykát tápláló hőzöngésükből. Lépjenek színre, és bizonyítsák tettekkel erkölcsi értékrendjük szilárdságát! Ne gazsuláljanak állandóan alamuszi módon hol egyik, hol másik pénzosztogató korifeusnál. És mindezt a közösség nevében.
Nagyon ránk férne már egy össznépi gerincegyengető tréning. Akkor megszabadulnánk kishitűségünk béklyójától is.
