Férfikori szimfónia

Az erdő, az erdő, az erdő bódít el, hódít már meg csak, ha lombot hajt, hullámzik, táncol…

Zsögödi táj

Az erdő, az erdő, az erdő bódít el, hódít már

meg csak, ha lombot hajt, hullámzik, táncol…

Omlik, dőzsöl a szélben ezeregy

ággal – vagy ring, dühöng, ázik még a nyárban,

majd a kiforrott, kiégett őszi szélben

lecsillapodva megáll és szétárad föléd lusta,

vén koronája… S neked a szemhéjad lehunyva,

de kinyitva mégis, szinte félálomban bambulsz,

hunyorogsz a sárga naphomályban: „Maradjon, maradjon

bevégezetlenül pár sor…” És a nap fénye

a kemény formákon, a lombokon, nehéz

agyadon remeg, átszitál –

„Te itt csak játszottál…” mormolod,

s vakít a világ benn,

hogy erre a szellemed (mindened...) rádöbben, a hegyek

körben oly tisztán, akár a kő, akár a puszta földre

állíttatott jászol…

Fazakas Attila