Farsangi fonószínház, asszonyszínház

A farsangi hat hét ideje

 A népi színjátszás, különösen a maszkos játékok legfontosabb naptári időszaka Marosszéken a farsang volt. Álruhát, álarcot ölteni, abban valahol megjelenni, netán komédiázni, figurázni az élő hagyomány szerint, néhány ritka esettől eltekintve, csak a farsang idején illett, volt szabad. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a szomszédos udvarhelyszéki és gyergyói falvakban, a keleti katolikus székelységben a maszkos alakoskodás nem ennyire farsangi kötöttségű. Más magyar néprajzi tájakon is változatos alkalmakkor gyakorolhatták a maszkos játékokat. A farsangi idő – vízkereszttől hamvazószerdáig – viszont Marosszéken jóval telítettebb, játékokban gazdagabb, mint az említett vidékeken, ahol főleg a farsang utolsó napjai jelentették a maszkos alakoskodás alkalmait. A farsangi időt, ünnepkört fársángi hat hétként tartották nyilván a népi kultúrában. Ebben végig felszabadult élet- és világszemlélet érvényesült, és ez táplálta a maszkos alakoskodást is.  A farsangi hat hét kiemelkedő játékszínhelye, játéktere a fonó volt. A fonók vagy guzsalyosok, kórusok, fonóseregek már az őszi betakarítás után, novemberben megkezdődtek, karácsonykor szünetet tartottak, vízkereszt után újból elkezdődött a fonóidény. A hat hétben a fonót minden este (szombat és vasárnap kivételével, e két napon nem tartottak fonót) felkereshette egy vagy több farsangoló társaság. A marosszéki falvakban így a farsangi fonókban élte életét a maszkos alakoskodás a teljes farsangi periódusban. A fonókhoz kapcsolódó megnyilvánulási formája a bekéreztető típusú szobai játékok előadása, a „fonószínház” sokféle változata. A fonókhoz hasonló, de kisebb hatósugarú és jelentőségű munkaalkalom volt a tollutépő kalála (tollfosztó). Ezt is rendszeresen meglátogatták a maszkurák. A két tipikusan téli társas összejövetelen kívül házról házra is járhattak utcabeliekhez, rokonokhoz, ismerősökhöz. 

A fonószínház évada  

 A marosszéki farsangi fonószínházban változatos „színi évad” zajlott. Egy-egy nagyobb faluban négy-öt, a kisebb településeken legalább egy-két fonószínház működött. Az is rendkívül változatos, hogy ebben a színi évadban összesen vagy külön-külön hány és milyen előadást tartottak. A heti egy vagy egy-két előadástól napi négy-öt előadásig terjedhetett a skála. Ezt egyebek mellett az illető közösség értékrendjében a munkára és a játékra, szórakozásra fordítható idő szabályozta. A fonó elsősorban közös női munkaalkalom volt, idejét, rendjét a fonás, kötés, varrás, a fizikai ülőmunka szabta meg, ezt oldották játékkal, jókedvvel, énekkel, tánccal, színházasdival. Jól jellemzi ezt a pótolásos esték és a duplázás megnevezés a nem munkára fordított alkalmakra. Az első azt jelentette, hogy aznap este nem fontak, dolgoztak, hanem összepótolták, kinek mije volt, közösen ettek, ittak, pihentek és játszottak, férfiak nélkül. A duplázás pedig azt, hogy a fonóbeli „előadást” illett viszonozni a másik fonóban, és legtöbbször meg is tették. Színházi nyelven azt mondhatnók, hogy éltek a „vendégjáték” gyakorlatával. Rendszerint előadásra került sor a fonó- és farsangzáró napon is fonóvégzéskor vagy fonó bütüzőn.  

 A játékosokat, a résztvevőket, a „színjátszó társulatokat” figyelembe véve a hat hét fonószínházában beszélhetünk „férfiszínházról” (állatmaszkos játékok), „legényszínházról” (betyárok, huszárok), „vegyes társaságról”, férfiak, legények, asszonyok, ritkán leányok közös előadásáról, ilyenek a legnépszerűbb lakodalmas-esketéses, halottas vagy cigányos játékok és más zsáneralakok. És nem utolsósorban említhetjük külön az „asszonyszínházat”, ebben minden szerepre a fonók asszony- és leánynépe vagy a közösség kiemelkedő tehetségű asszonyai vállalkoztak. A fonószínház dramatikus játékaiban tehát differenciált a nembeli és korosztálybeli megoszlás. Rendszerint nemi szerepcserével öltöztek maszkos alaknak. Leginkább a szép szerepek és a zsánerfigurák megjelenítésére vállalkoztak asszonyok, leányok, és szívesen vettek részt énekes-táncos szereplőként is. A csúf szerepköröket házasemberek és legények tölthették be, meglett férfiaké maradt a bekérő, hordozó szerepe is. Az elmúlt évtizedekben a hat hét álarcos szobai játékaiban, a fonószínházban az asszonyok, lányok, leánygyermekek lettek a „főszereplők”, és néhány farsangvégi szokásjátékban, például az alsósófalvi és a csíkszentdomokosi farsangtemetésben is átvették a férfiak egykori szerepkörét.

Pillanatképek az asszonyszínházból

 A nyárádgálfalvi násznépe

D. Gizella nénit faggattam fiatalasszony korabeli „ámbiciójáról”, ahogy maga nevezte.

– Jöttek, hogy menjek fársángolni. S én mentem, de az uram nem akart engedni.

– Minek öltözött Gizella néni? És hogy hívták azt a játékot?

– Felöltöztem papnak, könyv a kezembe, fekete ruhában, fekete kalapban. Álarcom volt csipkéből. Esketés vagy násznépe, ez volt a neve. Vót násznép, engem hívtak papnak. Elöl ment a tangóharmonikás, utána a vőlegény, menyasszony, utána én, utánam a násznép. A fonókba szoktunk bemenni, de házakhoz is. Volt egy, aki bekéreztetett. Ahogy megnéztek, mondták: „ez a pap, ez nem fehérnép, ez férfi kell legyen!” Volt a faluban egy tanító. Ott elárultam magamot. Azt mondta a tanító: „megesküdtem volna, hogy ez férfi, tanult ember, de megláttam a fülbevalóját, kiviláglott messziről”. Bementünk a házba, sorba álltak, s én eskettem. Utána kezdtek tangóharmonikázni, s énekszóval kivonultunk. Összejártuk a fonókat, s lejöttünk a falu végire is. Akik nézték, el voltak bámulva erősen, kacagták.

A nagykendi lakodalmas batykók esketése

Nagykenden még az 1990-es években is javában működött a sajátos szatyorkötő fonó. – Mü elneveztük egyes számú klubnak, hóstáti egyes számú klubnak – emlékezett F. Margit tanítónő. Elhatároztuk, hogy öltöztetünk lakodalmas batykókat. Legyen vőlegény, menyasszony, koszorúsleányok, én lettem a zenész cigány. Kísérők az asszonyok a fonóból, a batykók is mind asszonyok s leányok. A bekérő ment be, s mondta: – Megengedik, hogy egy távolról jött házaspár egy kicsit betérjen s megmelegedjék? Mikor bementünk, a vőlegény kezdte ölelgetni az asszonyokat. A fonóbeliek megtáncoltatták a menyasszonyt, s közben figyelték, tapogatták, hogy megismerjék. A vőlegényt és a menyasszonyt megismerték, a zenész cigányt nem. Körülbelül tíz helyen jártunk aznap este, akik kísértek, azok énekeltek. Végül a papnál kötöttünk ki. A bekérő bement, s mondta: – Tiszteletes úr ! Van egy ifjú pár, szeretnének megesküdni. Nem lesz szíves megesketni? – Ebben az órában? – De nagyon sürgős… – Akkor jöjjenek be! Bementünk. Mikor meglátta, hogy kik jönnek be, lett nagy kacagás. A tiszteletes úr forgatta mindegyiket, hogy kik, de engem nem ismert meg. Megkínáltak borral, jót mulattunk.

A magyarói halotti fársáng  

 Magyarón az 1990-es években felújították a fonóbeli halottas játékot. Egyik fonóbeli alkalomra beengedtek, és akkor kérdeztem az asszonyokat. 

– Sokszor vittünk halotti fársángot a fonókba. Halottat leginkább az alszegi fonókban öltöztettünk, mind asszonyok voltunk benne, mert a férfiak a havason dolgoztak. Egy hosszú kávát csináltunk, azt szép lepedőkkel letakartuk. A halott a káva mögött áll, fejét hátraveti, az álla fel van kötve, a fején kalap. A kezében van két hosszú nyél, s azokra két cipőt vagy csizmát húztunk. A cipőket összekötöttük. Úgy nézett ki a halott, mintha ravatalon feküdne. A halottat a kísérők bevitték a fonóba. A sirató siratni kezdte. Ilyeneket rigmusoltunk: „Samu bátyám, Samu bátyám!/ Ébredjen fel, Samu bátyám!/ Olyan a ház ember nélkül,/ Mint a pajta marha nélkül”. „Komám, komám, drága komám!/ Csak maga tudja, édesem,/ Hányszor lőtt meg az osztovátán”.

És mit sirattak Szentgericén ?

Álljon itt végül a szentgericei játék pillanatképe, ahogyan 1995-ben az alszegi fonóban előadták. A fonóeste vége felé szokták játszani. Az egyik asszony lefekszik a kanapéra, párnát tesznek a feje alá, és betakarják lepedővel. A „halott” így félig ülő helyzetben van. Szemét lehunyja, rezzenetlen arccal fekszik. A felesége siratja. A halott fejéhez áll és a valóságos halottsiratás keserves hangján kezdi, a szövege is ennek megfelelő, majd simogatni kezdi a halott testrészeit, homlokát, orrát, állát, mellét, hasát és mindeniket szép jelzőkkel illeti. Ezek után kis szünetet tart, majd lennebb simogat. „Leér a központba”, ahogy a fonóbeli asszonyok mondták, és siránkozva felkiált: „Jaj, mit vesztettem el!” Az asszonyokból, bár nem először látták-hallották, kitört a felszabadult nagy kacagás. Nem is fogta őket aznap este tovább a munka.

A fényképeket készítette Bálint Zsigmond, Haragos Zoltán és Barabás László.