Erdélyi magyar népviseletek (75.)

Marossárpatakon a XX. század elején már élénk kultúrmunka folyt. A falu nevelését nevezetes, ügyes értelmiségiek irányították.

A tánccsoport szereplés közben

Marossárpatakon a XX. század elején már élénk kultúrmunka folyt. A falu nevelését nevezetes, ügyes értelmiségiek irányították. Kiemelkedő személyiségnek számított Adorjáni Károly tanító, aki az 1940-es években dalárdát vezetett, szobra az iskola előtt áll, s az iskola is felvette az ő nevét.

A női ruha nem népviselet, hanem az akkor szokásba jött pártás, ún. „magyar ruha” volt, de a férfiak eredeti sárpataki népviseletükben, harisnyában, fehér ingben, fekete lájbival, csizmával szerepeltek. 1945 után Szántó István irányította a dalárdát, s a tánccsoport Rendné Adorjáni Mária vezetésével a helyi csárdásokkal, verbunkkal, sebessel szerepelt. A Magyar Népi Szövetség fesztiválokat szervezett, amelynek megyei szakaszán I., országos szakaszán III. díjat nyertek. Az országos versenyre minden nő úgy öltözködött, ahogy tudott, nem egyformán, és nem népviseletben szerepeltek, s emiatt lepontozták őket. A férfiak népviseletét külön kiemelte a fekete lájbira tűzött óratartó. Eredetileg ezt a leányok jegyajándékként készítették régen a vőlegényüknek, festett gyapjúból, hárászból, apró gyöngyökkel kivarrva, s ez kiemelte a viseletet a tánccsoportban. Itt már nem zsebórának készült, csupán díszként viselték, s a mai tánccsoport is megvarratja a sárpataki férfilájbira. Az öregek tánccsoportja az 1950-es években indult, de az sem a helyi női ruhát, hanem piros-fekete csíkos háziszőttest varratott, ezt tekintette „székely ruhának”, nem a saját viseletét. Az 1971-es fesztiválra a szegénység miatt gyors megoldásként a nőknek kartonruhát varrattak lájbival, fehér zsinóros szoknyával, épp csak térdet takaró hosszúságúval. Lakó Eszter varrta őket, 12 rendet, piros tövisrózsás-zöld leveles, sötétkék alapú mintás anyagból, s 15 falu közül a tánccsoportjuk I. díjat nyert. Szabó Éva tanárnő Marosvásárhelyről kijárva az 1981–82-es években előbb az ún. „székely ruhában”, majd az 1990-es évektől már népviseletükbe öltözve igazgatta a tánccsoportot. Rendné Adorjáni Mária elsőként varratta meg az ősi sárpataki női ruhát magának, ebben vett úrvacsorát, sikerült is hatást gyakorolnia a többi asszonyra, akik Buksáné Nagy Jolán varrónővel és Kovácsné Sugó Ilonával az eredeti viseletet kezdték megvarratni. Buksáné ma is dolgozik a fiatal tánccsoportnak.

1994-ben a kórus is megvarratta, s az ebben az évben induló felnőtt-tánccsoport is. Előbb fekete lájbis fersinget, majd sötétzöldet, sötétkéket, bordót is varrattak vékony szövetanyagból. A férfiruha az eredeti népviselet maradt, a harisnya anyagát Székelyföldről szerezték be, s csizmában táncoltak. A női ing sajnos változott, a nyakán és a kézelőjén gumiba húzatták, hogy „kényelmesebb legyen”, de az anyaga megmaradt, fehér gyolcs, állógallérral, rajta keskeny csipkével, az elején apró betűzésekkel a bevágás mentén. A lájbi díszítése is hagyományos, széles és keskeny bársony, esetleg selyem, s cakkozásos nyakkivágás és karöltő jellemzi. Buksa Jolán apró ráncokkal díszítést tesz a szoknya derekára s az aljára, ahova széles, 5-6 cm-es és föléje két sor keskenyebb selyemszalag kerül. A kötény is lerakásokkal díszített. Eredetileg hosszú alsószoknya volt a régi viseletben, s angin az alján, hogy harang alakú legyen a fersing. A felnőttek tánccsoportja 2000-ben megszűnt. Most a Bekecs együttes egyik idevalósi tagja, Hanesz Arnold az V–VIII. osztályos tanulókat oktatja az eredeti sárpataki táncokra. A ruhákat öröklik vagy Buksa Jolánnal varratják, de sajnálatosan a nagyon finom árnyalatú, jó ízlésről tanúskodó régi viselet kezd giccsesre fordulni, megjelentek az eredeti fehér vagy egy színárnyalattal a fersingnél világosabb selyemkötények mellett a rikító rózsaszín és citromsárga selyemkötények is, melyek nem tartoznak az ősi viselethez. Erre tehát érdemes lesz figyelni a továbbiakban. Mindenképpen az értelmiségiek odafigyelése a hagyományőrzésre igen dicséretre méltó Maros-sárpatakon is.