Orgonafánk szombati haláláról akartam írni, de közbejött valami. Meg kellett írni – erre készülődtem napok óta –, hogy micsoda becsapós badarság az, ami mostanában a tévében felröppentett, folyammá dagadt reklámok körül folyik. Avagy inkább előtte. Az olvasók tisztában vannak azzal, hogy egészséges és ép idegrendszerű ember, aki nem a kereskedelemből él és nem a termékfetisizmus rabja, azaz nem szívleli a reklámokat, amelyek megszakítják a legizgibb filmet, szétfaragják a művészi, esztétikai, lelki élményforrást, a megrázó pszichodrámát, vagy szünetet adnak annak, akit sürgető prosztatája amúgy is kimenetelre sarkall, de nem szívesen hagyná ott kedvenc sorozatát, épp amikor a sokat szenvedett és így is vonzó Izaura éppen szerelme dél-mexikói vulkanikus portól borított talpát nyalogatja.
A szemforgató, szenteskedő ostobaság, nevezzük inkább felfokozott óvatosságnak, a korrektségre törekedés kiírja a kereskedelmi reklámok elé a megszakítás előtt jól láthatóan, hogy 12 éven aluliaknak nem ajánlott – mire az ember, az avatatlan néző beugrik ennek a figyelmeztetésnek, arra sejtődik elméje, hogy most valami vérfagylaló tejszínhabos krimi vagy egy vérbő és mesés ámormámor következik, holott csak a riomaréba ugranak fejest a tonhalak és imádóik.
Végiggondolni is borzalmas, hogy a tizenkét év alatti gyermekeink, unokáink, az él- és utolsó tanulók, kisiskolások és olvasni még nem tudó, nulladik osztályba kényszerülő csemetéink, csemetéitek, csemetéik megtudják, hogy van láb-izzadás elleni szer, amit hülye felnőttek bizalmasan beszélnek meg a vacsoraasztalnál egy baráti meghívás leple alatt, vagy hogy a pöttyös az igazi labdában, gombában vagy bárányhimlőben. Gyerek nem láthatja, hogy gyerekek szerepelnek a hirdetésben, boldog pingvines gyermekek, akik kapnak valamit, akiknek meglepetést okoznak szüleik vagy nagyobb szüleik karácsonykor, húsvéti nyuszijárásban. Nyalánkságok tolakodnak fel a kép-ernyőre, gyermekeknek való dolgok, vagy felnőtteknek ajánlanak tutto mobilit, vagyis mindig mozgó éjjeliedényt, rágót, száj-, orr- és fülfrissítőt, divatos, márkás rucit, ezer olyan dolgot online is, amit vagy megveszünk, vagy nem, amire egyáltalán nincs pillanatnyi szükségünk vagy amúgy is a gyerekkel együtt vásárolunk meg, és ott a boltban, önkiben, szupermarketben, ahová már elküldjük a 12 éven aluli, 10-11 éves gyermeket, abba a fertőbe, ahol amúgy is élő egyenesben, reklám és tévéképernyő csábítása nélkül, közvetlenül saját szemével is láthat, kezével is tapinthat minden elérhető árucikket, tudatosan vagy titkos belső ve- zérléssel meg is vásárol.
Az is mélymerítésű elmélkedésre adhat okot, hogy kiknek az óvatos, mindenre kiterjedő figyelemmel rendelkező elméjében vagy garatmandulájában született meg ez az óvó-védő-elkendőző rendelkezés, amit aztán kiterjesztettek a reklámozásra hajlandó/kényszerülő stúdiókra, adókra. A nyomtatott/online sajtót még nem érte el a tilalom – de szerencsére a gyerekek nem olvasnak újságot. Vakációban pedig semmit sem, hiába is bosszankodsz, kedves (nagy)szülő. Bár, ami késik, nem múlik. Ez az olvasásra is értendő.
Vissza tehát a főcsapáshoz. Olyanok állhatnak a törvényt és rendelkezést hozó háta mögött, vállveregetői között, akik úgy gondolják, hogy a boldog gyermekkorhoz szükségtelen az áruismeret, a kereskedelemben való elemi jártasság, akik arra gondolnak, hogy a fogékony gyermekelme mindjárt befogadja a gépkocsimárkák versenyét, az üdítők és fagylaltok választékában szakértő módon fog válogatni, netán az árakat is megjegyzi valamely áruházlánc esetében, és ismereteit arra fogja felhasználni, hogy terroristamód gyötörje szüleit: vegyenek neki Szuzukit, mezőgazdasági kisgépet, elektromos fogkefére szerelhető pingpongasztalt, űrhajóban is működő villanyrezsót, szörnyellák által használatos, kettős falú, duplán sima toalettpapírt születésnapjukra, nagyapának mosolygós kerti törpét nutellából gyúrva stb. stb. – amíg a készlet és a késztetés tart.
Avagy ezekre rákattanhat a gyerek az interneten böngészve. Az online iskola a gyereket, a 12 éven alulit is a képernyők elé ültette, és el fog kalandozni, ahol aztán az új tartalmak között kéretlenül is felsziporkáznak a kereskedelmi hirdetések. És a konkurenciától tartó kereskedők úgy tartják, hogy a 12 évesnél fiatalabb fogyasztókat (szülői pénztárcafonnyasztókat) még távol lehet tartani a versenytársaktól, ha nem engedik az óvatos szülők, hogy gyermekük belehabarodjon a reklámokba, és nem találják meg a helyes középutat ebben a csábító labirintusban. Avagy növelni kell a tilalomfák számát ebben az elkanászosodott e-világban. A gyerek csak rosszat tanulhat a hirdetményekből.
Avagy valamely elrugaszkodott pedagógus, gyermeklélek-szabályozó szakdadus, szenteskedő, nyájas és jóságos politikus bácsi vette rá a törvényhozót, hogy óvja gyermekeinket a csúnya kereskedelemtől, reklámfogásoktól, árubőségtől, amely nem való a jellemes közép-európai és visegrádi négyek embe-réhez. Hiszen nemes és ősi virtusra vall a nélkülözés, az ősközösségi javak esetleges cseréje. (Mint szinofarmon a szinofarmerek teszik.)
