Boszorkány a Tündérkertben

Miközben a média hetek óta nagy garral népszerűsíti a Tündérkert filmes változatának rövidesen kezdődő történelmi kalandsorozatát, amelyben marosvásárhelyi színészek is játszanak, a magának mind kitartóbb, hűséges közönséget kiépítő magánszínház, a vásárhelyi Spectrum a Móricz-trilógiából kiemelt drámát, a Boszorkányt állította újra színpadra. Török Viola dolgozta át a művet, és rendezte meg ismét az előadást, a díszletet is ő álmodta a rendelkezésükre álló szűkre szabott keretbe, ami nyilván arra vall, hogy a színmű és a probléma, amit felvet, továbbra is szívügye, de hogy nem egészen egy évtized teltével az előző megszólaltatása után újra elővegye, ahhoz bizonyára a Kaszás Attila Színházzal kötött együttműködés ösztönzőereje is kellett. A rendezőnő előzetesen alaposan körbejárta, részletezte a sajtóban, mi az, ami az Erdély-trilógiában epizódként kirajzolódó drámában elsősorban izgatja, kérdések egész sorozatában taglalta a két főszereplő, Bethlen Gábor fejedelem és a boszorkánysággal vádolt „vadleány”, Báthory Anna kapcsolatának ellentmondásos visszatükröződését, annak lehetséges mai lecsapódását, értelmezését, ezeket nem kívánom ismételni. Akik pedig látták múlt pénteken az előadást, és hosszas vastapssal jutalmazták a produkció létrehozóit, azok önmagukban már igyekeztek feloldani a kérdőjeleket, vagy éppen ellenkezőleg, újabbakkal gyarapították azokat, a színházi élmény ugyanis hatott, nem szállt csak úgy el a szélbe, amikor kiléptünk a színházból, volt min gondolkodni. Ez mindenekelőtt annak köszönhető, hogy a drámára és a rendezői szemléletre, a színpadi megjelenítésre teljesen ráhangolódott, kiváló színészcsapat állt a Spectrum rendelkezésére.

Bogdán Zsoltnak olyan nimbusza van Marosvásárhelyen, hogy már a neve hallatára elfogynak a jegyek. Eddig még sosem okozott csalódást. Most sem, tegyük hozzá azonnal. Csutak Rékát is sokan kedvelik, még ha ő nem is gyakran szolgálta Tháliát városunkban. Most ő volt az igazi nagy meglepetés. Delejes volt, ahogy Báthory Annát életre keltette. Lőrincz Ágnes tartásos, mégis esendően emberi fejedelemasszonnyá tudott válni. A filmekben, tévéprodukciókban gyakran látott Szarvas József kettős szerepben is éreztette jellemformáló ereje kisugárzását. Tatai Sándor ezúttal is jól érzékeltette, miért tekinthető a társulat egyik alapemberének. Jól működött minden, még akkor is, ha a nézőben olykor felmerülhetett, hogy a szereplők valós életkora talán némileg meghaladja a megelevenített történelmi alakokét. Teljes volt az illúzió, a helyzeteknek megfelelően vad és boszorkányos, tündéri és esendő, harcos és meghunyászkodó, tüzes és szemérmes, lángoló és balladásan vészjósló, szerelmesen lírai és önfeláldozó volt a címszereplő Csutak Réka. Külön kiemelendő, ahogy a hangjával bánt, és amilyen magától adódó természetességgel és különleges értelmi hangsúlyokkal alakította veretesen versszerűvé a történéseket keretező dalokat, daltöredékeket. Hatásos színpadképi lelemény volt egyébként ezeket a felnagyított szövegeket, virágénekeket díszletfalakká alakítani. A Kelemen László biztosította zene erre is korhűen, diszkréten rájátszott. Takács Tímea népviseletet és a korszakot jelzésszerűen sejtető jelmezei ugyancsak jól idézték fel a boszorkánykori atmoszférát, kellő egyensúlyt teremtetve fény és árnyék között. A szereplők közti összhangot vagy ellentétet finoman jelezték a nonverbális megnyilatkozások is, Anna önmagából ritmust doboló hangulatjelzései például, vagy a szerelem, szeretet, odaadás és eltávolodás táncszerűen kivitelezett páros szép koreográfiái. A fejedelem méltóságát, emberi nagyságát, a hatalom bűvöletébe rögződött gesztusait, hanghordozását szinte eszköztelenül felmutató, de néha az érzelmeit is önkéntelenül kinyilvánító Bethlen Gábor alias Bogdán Zsolt mindezekhez bizonyára maga is alaposan hozzájárult, hiszen a közönségnek is nyilvánvaló volt: a sikeres előadás harmonikus közös munka eredménye.