A minap régi újságokkal bíbelődtem. Kivágtam belőlük azokat a megnyilvánulásokat és nyilatkozásokat, amelyek harminc év után is érdeklődésemre tarthatnak számot. Az ok a lehető legprózaibb: kis egyetmás-kamránkban (közönségesen: Jean-Jacques Debaré) már mindent kiszorítanak az egykor friss, mára történelmien avult újságok és folyóiratok, és már semmi mást nem lehet abban az ablaktalan tömbházi mellékhelyiségben tárolni. A helycsinálás egyik klasszikus módszere a ballasztanyag eltávolítása. Esetünkben a többi napi hírről, kommentárról, cikkelményről való lemondás. A megtartásra ítélt, kivágott aprónyomtatványok pedig már egy műanyag irattartóban, tokban, borítóban kényelmesen elférnek. Könyvtárosként, aki voltam, azzal is tisztában vagyok, hogy a hagyatékomat majdan rendező hálás utókor dolgát megkönnyítendő, felírom a kivágat szélére a forrást: a lap megnevezése, évfolyam- és lapszám, esetleg év és hónap-nap jelzése.
Elrettentő példaként láttam egy szenvedélyes magángyűjtőt – különben alkalmi barátom és tollforgató –, akinél halmokban és dalmahodó hegyekben, kötegekben, bálákban hajórakományi időszaki sajtó gyűlt fel – csupán a rendszerváltás óta eltelt néhány év alatt. (A gyűjteményt Temesvárott láttam 2001-ben.) A sajtó akkor már-már kóros burjánzására azóta sincs kielégítő magyarázat: a közönség felfokozott érdeklődése az információhordozók iránt a magyarázatnak csak egyik fele.
Ja, a barátom azt mesélte, hogy 1990-ben, a temesvári történelmi események dacára, vagy annak hála, még tömbösített proletártanyán éltek, magyarán lakótelepen. Barátom az első naptól kezdve vásárolni kezdé az újságokat – szinte egy vagyont költött rájok –, volt, amit megrendelt, a postás átkozódott, másokat számonként vásárolt fel, voltak beépített és beetetett újságárusok, akik félretették neki naponta a lapszámokat, és ő fáradhatatlanul rótta a város utcáit és tereit – Temesvár, akárhogyan vesszük, világváros –, hamar belefáradt, és akkor vásárolt egy használt kocsit, levizsgázott, jogsit szerzett, azzal bóklászott, gyűjtögette a sajtót, összehasonlította a híreket, felfedezte, ha közös forrásból táplálkoztak a cikkírók, szerkesztők, a véleménykülönbségeket kategorizálta, kijegyezte a sajtóhibákat, olyik lapnak beírt a szerkesztőségébe, válaszokat is kapott, sőt egyszer-kétszer eljutott a vezércikkig, ugyanis publikálták észrevételeit, nagy karriert jósoltak neki, biztatták: iratkozzon be politologiára vagy valami hasonló lógiára. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem sokat mérgelődött, mert a legtöbb újságosbódé előtt, mellett, közelében nem lehetett egy percre sem megállni, nem kapott parkolót, elhajkurászták a rendőrök, ettől gyomorbajt kapott – hiába Temesvár nagyváros –, és kórházba került. Ekkor hozzátartozóit kérte fel, hogy járjanak helyette is kálváriát, akarom mondani, keressék fel az újságosstandokat, áruldákat, fülkéket, gyűjtsék be az aznapit.
A rokonság a szeretetre méltó rokon kedvéért mindent megtett. A csütörtöki és vasárnapi látogatási napokon banyatankkal (kis kerekes bőrönddel, bevásárlózsákkal) érkeztek az ápolási intézménybe, és vitték fel a hét folyamán begyűjtött szerzeményeket. Ugyanúgy hordták el a kiolvasottat. Kidobni, eltüzelni, szemetesvödröt bélelni, macskakaját belécsomagolni vagy más alpári tevékenységre használni szigorúan tilos volt. Le kellett fűzni növekvő sorszám szerint, lapcímenként csoportosítva. Havonta átkötni az egy adott időben megjelenteket stb.
A rokonság lassan kiművelődött, többen is közülük jelentkeztek kisegítő munkára könyvtárba, és ha szerencséjük volt, annyire megszerették őket munkaadóik, hogy bent tartották, ugyanis példás rendszerező munkára voltak alkalmasak, már-már predesztinálva, állandó állást ajánlva nekik. Hiába nagyváros Temesvár, babramunkára már alig találni valakit, s csak nem vesznek fel egy szenegálit vagy egy kelet-vuhanit, akinek meg kell magyarázni, hogy mi a különbség, mondjuk, a Temeswarer Zeitung és a Timişoara azi között.
Barátomat végül is gyógyultan bocsátották ki a kórházból (pardon, egyetemi klinikáról), és hazatérve az ágya körül is gyönyörűséges újsághegységek várták, nem is találta meg a kedvenc szattyánbőr papucsát, amit az 50. születésnapjára kapott, ugyanis véletlenül arra pakolták rá a Romániai Magyar Szó vaskos tömbjeit. Csak költözéskor került elő.
Mert az lett a vége. A lakásban már nem lehetett közlekedni, leküzdhetetlen akadályokat jelentett a haladás, közlekedés asztaltól telefonig, ágytól fürdőszobáig, a szekrények kinyitása művészet volt és erődemonstráció, a takarítás állandó konfliktus forrása lett, barátom már be sem járt dolgozni, ő feltalálta az online munkát jóval a világjárvány kirobbanása előtt. Nagyobb lakást vettek: igazi polgári családi házat pincével padlással, fölös szobákkal, asztalosok tömege sürgött-forgott, méregettek, feljegyeztek, noteszokat töltöttek meg a számok, méretek, skiccek, bepolcozták az egész lakást.
Én akkor jártam náluk, meghívott borozni, amikor a padlásról tűzbiztonsági megfontolásokból a tűzszerészek névre szóló tiltó rendelkezést hoztak, és leparancsolták az oda felpakolt 1989–2001-es romániai kisebbségi, addigra már megbukott újságkísérleteinek évfolyamait. Aggodalmasan fordult felém, és azt kérdezte, nem tudok valahol egy bombabiztos kiadó raktárhelyiséget Temesvár közigazgatási határain belül, beleértve a municípiumi övezetet is. Tehetetlenül tártam szét a kezem, javasoltam, adományozza a városi (megyei) könyvtárnak. A fejét rázta. Már érdeklődött, nincs elegendő tárhelyük, és a megyei tanács 30 éves távlati tervei között szerepel csupán a könyvtárbővítés.
