Ibolya kikérte magának a „nénizést”.
– Csak Ibike, légy szíves – javította ki madárvékony hangján az útjába kerülő magázókat. Főleg a fiatalok viszonyulására volt érzékeny, tőlük semmi esetre sem fogadta el, hogy megszólításakor az életkorára emlékeztessék. Több mint negyedszázad korkülönbség mellett is közel éreztem magamhoz ezt a kislányos megjelenésű, életvidám idegent, akivel a délutáni kánikulában találkoztam a Víkendtelepen. Egy rég nem látott, gyerekkori barátnőm társaságában süttette magát a napon, amikor rájuk köszöntem.
– Szomszédok vagyunk, egy ajtónyira lakunk egymástól – magyarázta Ibike jelenléte okát. – Megkérdeztem Tímeát, hogy nagy baj lenne-e, ha elkísérem. És mivel láttam rajta, hogy őszintén örül az ötletnek, szedtem a sátorfámat, és tessék, itt vagyok.
Kis méretű gurulós bőrönd pihent a piknikhez leterített pokróc mellett, rajta könnyű vászonkalap. A takarón fonott kosár, benne almalé, sütemény és szalvétába csomagolt szendvicsek.
– Szeretem megadni a módját mindennek – reagált máris újdonsült beszélgetőtársam diszkrétnek hitt terepszemlémre. – Amikor kicsi volt a lányom, és kettesben mentünk valahova, akkor is mindig jól felcsomagoltam magunkat. Nekem úgy esik jól, ha a közelemben lévők semmiben sem szenvednek hiányt. Amíg élt az uram, őt is igyekeztem ellátni minden földi jóval. Csak szegényt korán elvitte a szíve, alig töltötte be az 53. életévét. Azután már csak a gyerekemnek szenteltem az életem. Ő akkor még csak tizennégy éves volt, és nagyon kötődött az apjához, borzasztóan megviselte az elvesztése. Azt hiszem, akkor kezdett el távolodni tőlem, mintha titokban neheztelt volna rám, amiért kettőnk közül én maradtam mellette. Pedig mindent megtettem a boldogsága érdekében. Amíg igényelte, a nyári vakációkban rendszeresen elvittem valamelyik európai világvárosba, megjártuk Rómát, Párizst, Berlint. Aztán, ahogy kinőtt a szárnyam alól, hagytam, hogy megtalálja a maga útját, fizettem a kolozsvári tanulmányait, a gyakori kirándulásokat a barátokkal. Persze, tudom, hogy a pénz nem minden, de én az anyagiak mellé a szeretetemet is hozzátettem. Talán túl sokat is belőle, lehet, hogy ez volt a baj. Miután a lányom elvégezte az alapképzést az egyetemen, mesterizni már Kanadába ment, és – amint az várható volt – végleg kint is maradt. Évekig nem jött haza, csak a telefon vagy a számítógép képernyőjén láthattam. Egy szomszéd fiúcskát kértem meg, hogy tanítson meg használni az internetet egy kis zsebpénz fejében, és így pár hónap múlva már magabiztosan e-maileztem, messengereztem. Azt hittem, értékelni fogja a lányom az igyekezetemet, de nem így történt. Volt, hogy napokig nem válaszolt az üzeneteimre, pedig látta őket. Mintha a terhére lett volna ez az egész. Persze, megértettem, hogy megvan a saját élete, nem varrhatom rá magam még virtuálisan sem, de akkor sem esett jól a hárítása. A télen aztán történt valami, ami megszabadított az örökös sóvárgástól. Egy reggel, amikor kenyérért indultam, fel volt mosva a lépcsőház, és mivel nem voltam elég óvatos, „sikeresen” elcsúsztam, és fél emeletnyit zuhantam. Eltörtem a vállam, és a fejem is eléggé megsérült az eséstől. Szerencsémre Tímea még otthon volt abban az órában, ő rohant ki a robajra. Azonnal mentőt hívott, betelefonált a munkahelyére, hogy késik, és megvárta, amíg kórházba szállítottak. Mindig hálás leszek neki ezért. Mivel nem nagyon bírtam a klinikai légkört, pár nap múlva saját felelősségre hazakérezkedtem. Timi volt az, aki rendszeresen látogatott, naponta hozott meleg ebédet, és mivel nem tudtam számítógép elé ülni, abban is segített, hogy levelet írjunk a lányomnak a történtekről. Felhívni nem akartam, mert tudtam, hogy azt nem szereti. Mindenesetre a levélre még aznap válaszolt, és megígérte, hogy egy héten belül hazarepül. Azóta is várhatnám…
– Meg sem magyarázta a távolmaradását? – kérdeztem.
– Dehogynem – futott át egy enyhén ironikus mosoly Ibolya arcán. – Nagy sokára tudtomra adta, hogy ő igazán próbálkozott, de nem engedte el a főnöke, kevesen vannak a cégnél, és ő egyszerűen pótolhatatlan. Örülök neki, ha tényleg így van, mert ez azt jelenti, hogy elérte, amire mindig is vágyott. De nemcsak ennek örülök, hanem a saját felszabadulásomnak is. Már nem próbálom a lányom esetleges érkezése köré építeni a mindennapjaim, sőt egészen el is engedtem ezt a gondolatot. Bár nem ment a legkönnyebben, de megtanultam magamra összpontosítani, önmagamnak apró ajándékokat adni. Olyanokat, mint például ez a délután. Ha a jó idő kitart, biztos, hogy újra meglepem vele „Ibikét”.
