Épített örökségünk

Gelence világörökségi kincse

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Erdély szívében, a Felső-Háromszék lankái között áll egy templom, amely nemcsak a hitnek, hanem a magyar és az egyetemes európai kultúra évszázadainak is méltó őrzője. A gelencei római katolikus műemlék templom első pillantásra szerénynek tűnik, ám amint átlépjük késő gótikus kapuját, egy különleges időutazás veszi kezdetét. A falakat borító, kivételes épségben fennmaradt középkori freskók, a román kori, gótikus és későbbi építészeti elemek harmonikus együttese olyan világot tár elénk, amely ritkaságszámba megy Európában is.

A templom nem csupán Gelence legbecsesebb műemléke, hanem a székelyföldi középkori egyházi művészet egyik legjelentősebb emléke. Freskói a 14–15. század mestereinek kimagasló alkotásai: a bibliai jelenetek, a szentek alakjai és a legendás Szent László-freskóciklus évszázadokon át őrizték a hit, a történelem és a közösségi emlékezet üzenetét. Művészeti és történeti értékeinek elismeréseként a templom a világörökség részévé vált, ma pedig nemcsak a zarándokok, hanem a művészettörténészek, a kutatók és a múlt iránt érdeklődő látogatók egyik legfontosabb úti célja.

Gelence temploma arra emlékeztet bennünket, hogy a történelem nem csupán könyvek lapjain él. Ott rejtőzik a kövekben, a festett falak színeiben és azokban az emberi alkotásokban, amelyek évszázadokon át képesek megszólítani minden újabb nemzedéket.

Gelence időkapui

Ha léteznek időkapuk, akkor a gelencei műemlék templom bejárata minden bizonnyal egyike ezeknek.

Most nem a hollywoodi filmben látott időkapukra kell gondolni, hanem a hétszáz év távlatából visszaköszönő középkori hitvilág ábrázolására csodálatos freskók, festett kazetták és tárgyak formájában.

Bár a Szent László-legenda-ábrázolások igencsak gyakoriak Erdélyben, a gelencei freskó mindenképp kimagaslik, régiségét és szépségét tekintve.

Az ajtóval szemben elénk tárulnak a legenda fontosabb jelenetei: Szent László fogadalma, Indulás a harcba, Az ütközet, A kun üldözése, A párviadal, A kun lefejezése.

A Szent László-legenda

Hogy a népmondák és egyházi legendák e népszerű alakját megcsodálhatjuk a freskón, részben a szerencsének, részben pedig Huszka József 1882-ben tett felfedezésének köszönhetjük, hiszen a 18. század második felében az épület lebontásra volt ítélve.

A Szent László-legenda mellett a templomfalon más, az 1330-as évekből származó bibliai jelenetek és egyházi alakokat ábrázoló freskók is megtekinthetők.

A legenda alatt Krisztus keresztre feszítésének mozzanatai tárulnak elénk, míg a szomszédos falakon az apokalipszis, az utolsó ítélet, Szent Jakab legendája és Alexandriai Szent Katalint ábrázoló freskók láthatók.

Összegző, avagy amit Gelencéről még tudni kell

Amint azt már múlt heti lapszámunkban röviden említettük, a falu neve a szláv eredetű Glinica névvel vethető össze, amely az ősszláv Glina, vagyis az agyag szóból származik.

Gelence neve ugyanakkor a magyar Gelén személynévvel is rokonítható.

A falu korai településtörténetéről alig vannak adatok. 

Véletlenszerűen előkerült leletek alapján bronz és római kori település is feltételezhető.

A középkori települést az orbai székelyek alapították. A legkorábbi oklevél, amely Gelencével kapcsolatba hozható, 1499-ből származik.

VI. Sándor pápa 1499-ben kiadott bullájával jóváhagyta és megerősítette Péter, Lőrinc fia és Imre, Kolos fia laikusok kegyúri jogát.

Gelence első írásos említése 1536-ból való. 

1567-ben a székelyföldi helységek adóösszeírásában Gelence hatvanegy kapuval szerepelt, és Háromszék egyik legnagyobb települése volt. Lakossága mindvégig katolikus maradt az évszázadok folyamán.

Lakosai számarányuk és hűségük folytán is fontos szerepet töltöttek be a háromszéki esperességben: 1628-től 1648-ig folyamatosan gelencei plébánosok voltak az esperesek, és ez a 17–18. század folyamán többször megismétlődött.

A 17. század első felében jelentős szerepet játszott az egyházközség életében és a felszegi templom kazettáihoz nyújtott támogatásban Tholdalagi Mihály, aki Bethlen Gábor és I. Rákóczi György legtekintélyesebb diplomatája, Háromszék, majd Udvarhelyszék főkapitánya és a mikházi ferences kolostor alapítója volt. Felesége, Mihálcz Erzsébet, a gelencei nemes Mihálcz Miklós leánya volt. 

Az egyházközség lakosságát több pestisjárvány tizedelte, legsúlyosabb közülük az 1747-es volt. Ennek emlékét őrzi a műemlék templom déli bejárata előtt elhelyezett faragott kőoszlop, az ún. „pestis-kereszt”. 

Ahogyan azt már jeleztük, a gelencei egyházközségnek tehát két temploma van: a 13. század közepén épült – Szent Imrének szentelt –  műemlék templom és a rohamosan növekvő lélekszám miatt szükségessé vált nagyobb templom, amelyet 1853–1899 között építettek. Ezt 1903. július 12-én gróf Mailáth Gusztáv Károly, Erdély püspöke szentelte fel.

Gelence népe hitéhez és egyházához való hűségét azzal is bizonyította, hogy nagyjainknak méltó emléket állított: 2006-ban Márton Áron püspöknek egész alakos bronzszobrot, 2007-ben Fekete János mártír főesperes-plébánosnak szintén egész alakos bronzszobrot. 2008-ban a templom előtti téren Szent Imre mellszobrát gelencei és anyaországi adományokból sikerült felállítani.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

Hol keressük Gelence féltetten védett büszkeségét, az erődített templomot? Háromszék keleti szélén, a Berecki-havasok vonulatához tartozó Zernye és Koróbérc lábánál, valahol a középkori nyugati műveltség legkeletibb határvidékén. 

Innen származik még egy több lakat alatt tartott, féltve őrzött második kincs is, amelyet jelenleg a gyulafehérvári Batthyáneum egyházmegyei múzeumában láthatunk. 

Ez az erdélyi korai reneszánsz kézműiparának ötvösművészeti remeke, egy híres ikermunka része, a korabeli, ismeretlen, ötvösjegye alapján inkább brassói mint szebeni mester által készített két, gótika-reneszánsz átmeneti forma világát mutató szárnyas angyalfejes, növényi levélmintás aranyozott ezüstkehely egyike. 

Az ötvös ezen liturgikus tárgyának darabja 1528-ból való, és a mecénása után Bornemissza Gergely-féle kehely néven leltározták. Ennek ikerpéldányát egy évvel később a prázsmári erődtemplom részére adományozta a helyi szász Hedschen János, amelynek hitelesítő vésete ennek a kehelynek a belső talpazatán olvasható.

Ikertémák és ikertörténetek elfogadható, nem idegen vagy szokatlanul nem ördögtől való megismétlődései nem csak a mi hajdani Székelyföldünkre vonatkozhattak. A már kihalt fejedelmi ági Bormenissza (korai latin írásmóddal Bornemissa) családbéli patrónusunk jólelkű adakozásának időpontja előtt két évvel, a sajnálatos mohácsi veszteség esztendejében született a távoli dunántúli Pécs városában egy másik, nem székely gyökerű Bornemissza Gergely, Dobó István várkapitány oldalán jeleskedő egri végvári vitéz. Ugye milyen szépen összepasszolnak a történelem megismételhetetlen forgású kerekének láthatatlan fogai? 

Miért is, hiszen az 1552-es hősi egri győzelem után maga I. Ferdinánd magyar király nevezte ki báró ruszkai Dobó Istvánt Erdély vajdájává, akinek legelső komolyabb ténykedése éppen a székelyek fővárosában, a marosvásárhelyi Vártemplomba összehívott országgyűlés verbuválása volt, mi több, hirtelenjében abból is kettő, januárban és májusban. 

Így a volt várkapitány oldalán korábban vitézkedő Gergely diák álmai a messze törökföldi Héttoronyból átszállhattak a mindig igazságukért küzdő székelyeink közé. Íme így találkozhatott a két Bornemissza lélek.

Ennyit ér, ha elkalandozunk és visszagondolunk messze híres múltunk fényes gazdagságán. 

A „szegények képes bibliája”

Talán mégis könnyebb, ha a fenséges múlt adta gazdag valóságot fogjuk beszédre. 

A templom freskóvilága, a mi magyar és az általános egyházi történetiséget ábrázoló színes falikönyve a helyiek szerint nem más, mint a „szegények képes bibliája”. 

Ezért is felelősségünk továbbadni megőrzésre a későbbi korok értékvédőinek, a mi gyermekeinknek, unokáinknak. Így tették ezt a korábbi korok felelős utódai is. Például az 1930-as években átfogó felújítási munkálatokat végeztek az emléken és közvetlen környezetében. Ezek a szakavatott munkák viszont csak kb. a kilencvenes évekig tarthattak ki, amikor újra sürgős beavatkozásokat, állagmegóvást kellett végezni a templomon. 

Ekkorra már dicsőségesen emlegethették híres falképeit, hiszen  felkerülhettek a világ száz legértékesebb, de legveszélyeztetettebb örökségeinek védettségi listájára. 

Közben az akkori kormány központi költségvetési és a megyei önkormányzat anyagi hozzájárulásával elkezdődhettek az átfogóbb és átgondolt restaurálási munkálatok. Ezek több nem várt feltárás utáni érdekességeket hoztak. Például a déli és nyugati freskós falakat nem mindenhol a hagyományostól eltérő kötőanyaggal és töltőanyaggal oldották meg, kezelték. 

Feltételezhetően a szokványos falazási anyag összetevőihez, azok adagolási arányához nem sokat értő helyi pallérok, mesteremberek okolhatók, vagy a lecsökkent akkori építési keret hiánya vezethetett a nem várt hiányosságokhoz. Ezek és még sok egyéb vezetett a kötőanyagként szolgáló kevés oltott mész használatához és a túlzottan iszapos homok többletadagolásával a mára sajnos több helyen pergő falfelület eléréséhez.

A már restaurált László herceg falkép részlete után most éppen az Alexandriai Szent Katalin-ciklus felújítása folyik. 

A gelencei kincs újra az összmagyarság kiemelt szellemi öröksége

A munkálatokat végző szakrestaurátor sok apró érdekességre hívta fel a szakma iránt érdeklődők figyelmét. A megóvást elősegítő korabeli freskómeszelést általában a protestánssá alakult román stílusú templomok falképeinél tapasztalták egész Erdély területén. Bár a gelencei egyházközség a megalapítása óta folyamatosan a római katolikus vallást gyakorolta, a csodálatos szín- és alakábrázolású képek itt mégis meszes fedőréteg alá kerültek. Tovább fejtegetve a témát: egyes néprajzkutatók helyi kezdeményezésnek vélik a falak valamikori lemeszelését. Úgy tartják, hogy vizuális védelmet szerettek volna biztosítani a helyi kismamáknak, eltakarva előlük a végtagsérült, golyvás vagy beteges személyek ábrázolásait, megakadályozva a bűbájos rontásokat és megvédve őket az ártó tekintetektől.

Összegzésképpen: a megóvás alá vont és a jövőben is megóvandó felületek újabb évszázadokra történő rögzítése nagymértékben az anyaországi, egykori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által támogatott „Határon túli magyar épített örökség felmérése és megóvása” program többéves ciklusainak köszönhetően valósulhatott meg. Első körben a Teleki László Alapítvány, majd a 2015-ben elindított Rómer Flóris Terv segítségével válhatott ez a gelencei kincs újra az összmagyarság kiemelt szellemi örökségévé, formálva határtalanná a mi Székelyföldünket.

(Az újdonságokra egy későbbi lapszámunkban még visszatérünk.)

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanárnak, történésznek. Az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Mayer Jácint műemléki fotográfus és Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából, gyűjteményéből küldte el a szerzőnek. Összeállításunkat szakembereink véleményezésével a jövő pénteki lapszámban még kiegészítjük.